Letöltés

© Kovács András 

A Wass család cegei levéltára.

Valentiny Antal

oklevélkivonatait felhasználva

bevezetõ tanulmányokkal és jegyzetekkel közzéteszi

W. Kovács András.

Az Er­dé­lyi Múzeum-Egyesület ki­adá­sa. Ko­lozs­vár 2006.

(Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltára 3. sz.).

601 lap. ISBN (10) 973-8231-56-6.

TARTALOM

Jakó Zsigmond: Emlékeztetõ a sorozat újraindulásakor az erdélyi história majdani kutatói részére

RÖVIDÍTÉSEK

Általános rövidítések

A könyvészeti források rövidítései

A kéziratos források rövidítései

BEVEZETÕ TANULMÁNYOK

Családtörténet

Birtoktörténet

Le­vél­tártörténet

ÁTTEKINTÕ TÁJÉKOZTATÓ A LEVÉLTÁRRÓL

A KÖZÉPKORI OKLEVELEK KIVONATAI (1176–1541)

DF‑SZÁMOK MUTATÓJA

DL‑SZÁMOK MUTATÓJA

WASS OTTILIA SZEMÉLYI LEVÉLTÁRA

MUTATÓ

Útmutató a kötet használatához

MELLÉKLETEK

Családfák

(A Wass család leszármazása, 1–11. sz)

Térképek

A Wass család dunántúli birtokai a középkorban (Vas, Veszprém és Gyõr vm.)

A Wass család erdélyi birtokai a középkorban (Doboka és Kolozs vm.)

A Wass család birtokai a 16–17. században

A Vay család serkei és ajnácskõi uradalma

A kolozsvári Erdélyi Múzeum-Egyesület már az 1940-es évek elején tervbe vette a gyûjteményeihez tartozó Erdélyi Nemzeti Múzem Levéltárában található, véglegesen rendezett levéltárak anyagának ismertetését és ezen ismertetõk nyomtatott formában történõ közzétételét. E sorozat lentebb ismertetett harmadik kiadványa a cegei Wass család levéltárát és Wass Ottília személyi hagyatékát mutatja be. A magyar társadalom által 1859-tõl magánlevéltárakból létesített Erdélyi Nemzeti Múzem Levéltára 1950-tõl állami kezelésben van és jelenleg a Nemzeti Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága õrzi Kolozsvárott.

Erdély magyar népessége történeti iratörökségének legsajátosabb anyagát az egyházi levéltárak mellett a családi levéltárak õrizték meg az ország történetírása számára. Amíg a városok minden egyes lakóját megillették a közösség írásos jogbiztosítékai és így beérhették egyetlen közös levéltárral, a birtokos nemesség családjainak maguknak és egyenként kellett gondoskodniuk társadalmi és anyagi helyzetük jogbiztosítékainak megõrzésérõl. Ennek következménye az írásbeliség kezdetéig visszanyúló hatékony iratvédelem korai kiépülése, aminek köszönhetõ, hogy a háborús pusztítások ellenére több évszázad iratörökségét közvetíthették ezek az archívumok a tudományos kutatások számára. E kötetben ismertetett Wass-levéltár anyaga is a 12. századtól kezdõdik. Bár a 15. századtól kezdve fokozatosan gyarapodott a birtokos családok levéltárainak anyaga, a felgyülemlett iratok rendezésére, lajstromozására csak a 18. századtól kezdve kezdtek a tulajdonosok gondolni. Ekkor azonban a jogvédelemnek, a birtokok igazgatásának a jogi-gyakorlati szempontjai és nem a tudományos hasznosítás érdekei érvényesültek a levéltári rendezések esetében. Amikor pedig e családok a 19–20. század fordulóján a tudományos kutatások elõsegítése végett az Erdélyi Múzeum-Egyesületnél helyezték el a levéltárukat, azokkal együtt nagy tömegben adtak át mindenféle rendet nélkülözõ iratanyagot is. Az elsõ világháború után, a kisebbségi helyzet nehézségeibõl adódóan e probléma orvoslására nem volt lehetõség.

Ezen akadályok elhárulása után azonban, 1941–1942-ben az Erdélyi Múzeum-Egyesület alaposan átgondolt koncepció alapján a tudományos kutatások érdekeit érvényesítõ nagyszabású rendezéseket indított el a begyûjtött iratanyagban azzal a céllal, hogy kiadványsorozatban tárja fel és tegye könnyen használhatóvá azokat az értékeket, melyeket a múltból sikerült megmentenie. A rendezések elkezdõdtek, de már 1943-ban a légvédelmi intézkedések, majd a háború, végül az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1950-ben történt önkényes megszüntetése akadályozták a rendezések befejezését. Az állami kezelés máig tartó évtizedei is pozitív változások nélkül teltek el. Ez a történeti magyarázata annak, hogy ezek a családi levéltárak többségükben a mai kutatók számára is legfeljebb azonos (de esetenként rosszabb) rendezettségi állapotban állnak rendelkezésre, mint voltak száz évvel ezelõtt.

Ezekbõl a családi levéltárakból a történetkutatás fõleg az erdélyi politikai elit szereplõire és ezek birtokain élõ népesség viszonyaira, a vidéki élet és gazdasági körülményeire, a társadalomtörténetre, helytörténeti témákra vonatkozóan remélhet információkat. Az eredményes kutatásnak azonban, a nyelvi és a paleográfiai követelményeken kívül a magyar históriában általában, az erdélyi birtokos nemesség rokonsági kapcsolataiban, genealógiai irodalmában való kellõ jártassággal való rendelkezés az elõfeltétele. Ezért azoknak, akik e kötet segítségével élve akarnak kutatni a Wass-család levéltárában, mindenekelõtt a család- és birtoklástörténeti ismereteit kívántuk megalapozni az alábbi sorokkal. A kutatói érdeklõdés vagy a személytörténet vagy pedig a helytörténet szálán szokott elindulni. Kötetünk ezeket az elsõ lépéseket kívánja támogatni részletes személy- és helynévmutatóval, melynek használatáról szintén az alábbiakban található tájékoztató.

A családtörténeti fejezet (p. 27–100) az elsõ családtagok 12. század végi említésétõl a második világháború végéig mutatja be a család történetét. Az ízenkénti leszármazás mellett a fejezet kitér a família történetének forrásaira, társadalmi mobilitás alakulására és történeti statisztikai számításokat is végez. A szorosabban vett családtörténeti adatok mellett az adott kor társadalmi hátterét is bemutatja. A Wass-rokonság Erdélyben a 14. században töltött be fontos tisztségeket (várnagyok, megyésispánok), elsõsorban a több erdélyi vajdát adó Lackfiak familiárisaként. A birtokgyarapodással is járó társadalmi felemelkedés azonban a 15. század elejére megtorpant, és a Wasokkal többnyire a tisztséget nem viselõ vármegyei nemesség soraiban találkozunk. Az erdélyi fejedelemség idején a családtagok újból fontos tisztségeket töltöttek be, a 18. században pedig, pontosabban 1744-ben grófi címet szereztek. A 19–20. században a család gazdasági lehetõségei jelentõsen megváltoztak és ezek szûkössége miatt többen hivatalnokpályára léptek. Itt jegyezzük meg, hogy a család története angolul is hozzáférhetõ nyomtatott formában (W. Kovács András: The History of the Wass de Czege Family. Translated by Ágnes Baricz. Copyedited by Mathew Suff. Hamburg 2005) és elérhetõ az Interneten is (www.familyhistory.ro).

A birtoktörténet (p. 101–134) a családi birtok fejlõdését mutatja be. A família III. Béla király (1172–1196) adományából kapott több birtokot Doboka vármegyében és ezek nagy része alkotta a birtokállományt végig a középkorban (a legfontosabbak: Szentegyed, Szentiván, Szilvás, Szentgothárd, Cege, Mohaly, Pulyon, melyek ma Kolozs megyében találhatóak). Ezek mellett a családnak Nyugat-Magyarországon is voltak birtokai, ezeket azonban már a 15. század közepére elvesztették. A 16. század végén elsõsorban Wass György (†1594) Kolozs vármegyei ispán és szamosújvári kapitány szerzett – adomány és vásárlás útján – újabb birtokokat Erdélyben (pl. Mé­hes és Velkér Kolozs vár­me­gyében, Cikud, Ge­re­be­nes, Sályi és Záh Torda vár­me­gyében, Balázsháza Doboka vármegyében, Fel­sõ­gyé­ké­nyes Belsõ-Szolnok vármegyében és Bánd Marosszéken). Wass György fia, Ferenc (†1608 k.) a gazdag Bogáti Druzsiannával kötött házasságot és ezzel több birtok került a Wassok kezébe, de ezek közül csak Moson (Maroszék) maradt hosszabb ideig náluk. Mindezek ellenére a Bogáti családra vonatkozó gazdag irategyüttes maradt fenn a Wass-levéltárban. Két testvér, Wass Já­nos (†1680) és Lász­ló (†1662) gyámja, Barcsay Zsigmond révén Hunyad megyei birtokokra vonatkozó iratanyag került a Wass-levéltárba. Wass János (1636–1680) felesége gyerõmo­nos­tori Ébe­ni Éva (†1681) révén az Ébeni és az osdolai Kuún családok több birtokát szerezték meg (pl. Császári Doboka vármegyében, Szengyel Torda vármegyében és Ajton Kolozs vármegyében, valamint más birtokok Hunyad, Fehér és Küküllõ vármegyékben). A fejedelemség korában jelentõs szerepet játszó Ébeniekkel való atyafiság révén e család kalotaszegi, Kolozs és Belsõ-Szolnok vármegyei birtokaira (pl. Ma­gyargyerõmonostor, Oláhbikal, Oláhgyerõmonostor és Valkó, illetve Ilosva és Saj­gó) vonatkozó iratok is maradtak a Wass-levéltárban. Az Ébeni és Kuún családokra vonatkozó, elsõsorban fejedelemségkori iratanyag az említett famíliák birtokviszonyait világítják meg. Wass Dániel (1674–1741) felesége, Vay Judit révén a Vay-rokonság egy gazdag levéltárrésze került a Wass-levéltárba. Ezek a történelmi Magyarország É-i részén, Gömör és Kishont vármegyékben levõ birtokokra vonatkoznak. A birtoktörténeti fejezet kitér a koronként változó gazdálkodási módra, az öröklés mikéntjére, az egyes ágak változó birtokállományára és a közöttük végrehajtott birtokosztályokra is.

A levéltártörténeti fejezet a Wass család levéltárának fejlõdését mutatja be, a levéltár õrzését (a középkortól a 20. század elejéig), rendezéseit és kutatástörténetét (p. 135–160). A levéltár Wassokra vonatkozó legrégebbi és legértékesebb részét Huszti András (1700 körül–1755) jogtudós és történetíró rendezte, aki az iratokat lajstromba foglalta (Registrum, 1754) és megírta a család történetét is (Genealogia heroica, 1743). Az iratokat birtokok szerint idõrendezte, róluk kivonatokat készített, családtörténeti munkáját pedig a levéltár iratai alapján állította össze. Nem rendezte az akkoriban kevésbé fontosnak tartott, nem jogbiztosító újkori (16–18.századi) iratok egy részét. Munkássága azt bizonyítja, hogy az erdélyi családi levéltárak védelmére már a 18. században kiemelt figyelmet fordítottak. A Vay-család már említett levéltárrészéhez, melyet a 18. században nem a cegei levéltárral együtt, hanem a Gömör vármegyei Serkén õriztek, ismeretlen személy – talán Mocsári László (1689–1757) – készített lajstromot, ám ez jelenleg nem található a levéltárban. A Vayak Serkén õrzött levéltára a 19. század elsõ felében került Cegére, a Wass levéltár lajstromozott és lajstromozatlan része mellé. Késõbb mindezek további, fõleg birtokigazgatással kapcsolatos 19. századi iratokkal egészültek ki. A családi levéltár Wass Bé­la (1853–1936) le­téte­ként került az Er­dé­lyi Múzeum‑Egyesület kezelésébe az 1910-es években, de már korábban egyaránt használta a magyar, szász és román történeti kutatás. Ennek bizonyítéka az a számos kéziratos és nyomtatott forrásmunka, mely a Wassok levéltárából való iratokat tartalmaz. 1942‑ben, ay Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárban folyó átfogó rendezési munkálatok keretében a Wass család levéltárából is kiemelték, idõrendbe sorolták és darabonként jelzetelték a középkori (1542 elõtti) okleveleket, és ekkor az újabb kori anyag rendezése is elindult. A rendezés az állami kezelésbe vétel (1950) után hosszú idõre megszakadt, és csak 1972-ben alakították ki a levéltár ma is fennálló rendjét. E legutolsó munkálat során a Huszti‑féle rendezést és a serkei levelek korábbi rendjét meghagyták, a birtokok szerint csoportosított, de nem elenchizált részt pedig fasciculusokba sorszámozták. A Huszti által rendezett rész 71 fasciculusát egységesen római számokkal jelölték (Fasc. I–LXXI), és ezt a számozást folytatva osztották be a korábbi rendezések során nem elenchizált, a Wass család erdélyi birtokaira vonatkozó leveleket tartalmazó fasciculusokat, amelyeket ugyancsak római számokkal jelöltek (Fasc. LXXII–CVII). Ezek után helyezték el a serkei levelek 43 fasciculusát (Fasc. I–XLIII), továbbá ennek korábbi rendezésébõl kimaradt, de ugyancsak a serkei uradalomra vonatkozó iratokból kialakított újabb hét egységet (Fasc. XLIV–LX). A serkei anyagot a teljes Wass-levéltár – levélírók szerinti – betûrendbe sorolt missiliseinek sorozata követi. Az 1972‑es munkálatok során a levéltár utolsó egységeként még egy Acta curiosa elnevezésû fasciculust is kialakítottak, amelynek a helye azonban nem itt, hanem – anyagának bizonysága szerint – a Wass‑levelek végén lenne. Ugyanekkor a teljes levéltár minden darabját folyamatosan növekvõ arab számozással látták el (1–8526. sz.), és az egész anyagot kartondobozokba helyezték el (1–67. doboz). E rendezést egy – repertórium szerepét betöltõ – sokszorosított gépelt kézirat rögzítette, amely azonban nem tartalmazza a Wass‑levéltár önálló idõrendi sorozatba áthelyezett középkori okleveleit (Ursuþiu, Liviu–Ursuþiu, Maria: Repertorii. Arhive familiale. 3–7. Cluj‑Napoca 1974. 127–158).

Az áttekintõ tájékoztató a levéltárról (p. 159–210) az iratok fasciculusonkénti bemutatását adja. E rész nem tartalmazza a középkori (1542. január 1. elõtti) okleveleket, amelyeket az 1940-es évek rendezései során kiemeltek és keltezésük szerint önálló sorozatba rendeztek. (Ezeket e kötet részletes kivonatok formájában tárja fel) Az 1542 utáni iratok nagy többségének nyelve magyar, latin és kisrészben német. Az újkori iratanyagnak három fõegysége van: I. A Huszti András által rendezett és lajstromozott cegei levéltár. II. A cegei iratok 20. századi rendezésû része. III. Serkei (Gömör vm) levelek. E tájékoztató nem sorol fel minden egyes iratot. Különös figyelmet szentel azonban a 16. századi eredetieknek, s ezek mindegyike általában említésre került. Ha egy fasciculusban ugyanarra az ügyre vonatkozóan több 16. századi irat is van, az ügy megjelölése helyettesíti a darabszintû leírást. Ugyancsak szerepelnek a 17. századi fejedelmi kancelláriai iratok, és mindaz, ami a család‑ vagy köztörténet szempontjából a tudományos történeti kutatás figyelmére számot tarthat. A 18–19. századi iratanyagból pedig – a fenti szempontok szerint – csak a legjelentõsebb darabokra hívja fel a figyelmet. Az egyes fasciculusok tájékoztató leírása felsorolja mindazon birtokok és családok neveit, amelyekre az illetõ csomó anyaga vonatkozik. A fasciculusoknak a korábbi rendezések alkalmával általában adtak – a tartalmuknak megfelelõ – címet, és a leírás tartalmazza ezeket. Ha ilyen nem volt, az illetõ egységnek az áttekintõ tájékoztató összeállítója adott címet. A fasciculus leírása az illetõ egység római számával indul. A Huszti András által rendezett részben ezt követi (a Num. latin rövidítés után) az iratok ugyancsak általa adott arab száma (ez általában fasciculusonként újraindul). 1972-ben a teljes levéltár minden iratát (az elsõtõl az utolsóig) sorszámmal látták el, abban a sorrendben, amelyben éppen akkor voltak, és ez a folyamatosan futó számsor ma – jobb híján – jelzetként szolgál a levéltár Huszti által nem rendezett részéhez. Ezek a számok a tájékoztatóban zárójelbe kerültek. Az egyes fasciculusokon belül az iratok ismertetése nem a szorosan vett idõrendben, hanem a ma meglévõ sorrend szerint történik. Ez utóbbi olykor sem az idõrendet, sem az egyes darabok összetartozását, sem pedig a logikai rendjét nem veszi figyelembe. Az iratok tartalmát összefoglaló rövid, egymondatos szövegekben a helynevek felsorolása megyénként, betûrendben történik, az iratok keltezése a mondat végére, zárójelbe került; egy‑egy nagyobb, összefüggõ iratcsomó leírásánál az évkör került zárójelbe. Azokról a darabokról (olykor teljes fasciculusokról), amelyek ma hiányoznak a levéltárból, Huszti Registruma vagy a korábbi közlések alapján készült – viszonylagos pontosságú – leírás. A fasciculusok ismertetése során a kötet utal az illetõ egység újkori darabjainak esetleges korábbi közléseire. A jegyzékben a 67. sz. doboz anyagának ismertetése a cegei levéltár 43. sz. dobozának bemutatását követi, mert tartalmilag ehhez kapcsolódik. Az 51. sz. dobozba került, Mezõbándra vonatkozó leveleknek és az 59. sz. dobozban levõ erdélyi anyagnak is a cegei iratok között lenne a helyük. Ugyanebben az áttekintõ tájékoztatóban találja meg az olvasó a Wass család levéltárának teljes levelezés‑anyagának betûsoros jegyzékét. Ez tartalmazza a levélíró nevét, lehetõség szerint a társadalmi állását, foglalkozását, a levél címzettjének nevét, továbbá a levelek keltezési évét és levéltári jelzetét.

A kötet legterjedelmesebb része a középkori (1542 elõtti) oklevelek magyar nyelvû kivonatait tartalmazza (p. 211–420). A történeti Erdélyre vonatkozó mintegy harmincöt-negyvenezer középkori oklevél közül közel 700 szöveg fennmaradása a Wass család levéltári gondosságának köszönhetõ. A kivonatkészítés (regesztázás) az általános gyakorlat szerint oklevelenként történt, tehát a más oklevél szövegébe foglalt (teljes szövegében vagy tartalmilag átírt) okleveleket az átíró oklevélbõl kiemelve, a kronologikus sorrendben õket megilletõ helyen, önállóan vannak közölve, miközben az átíró oklevél megfelelõ helyén utalás történik a kiemelt oklevélre. A kivonat tartalmazza az oklevélben foglalt jogi jelentõségû tény, esemény leírásán kívül az oklevélben elõforduló valamennyi személy- és helységnevet, földrajzi nevet, továbbá a latin szövegben elõforduló magyar és más vulgáris (nem latin nyelvû) szavakat, az egyes személyek címét és rangját, valamint minden érdeklõdésre számot tartó mozzanatot, kifejezést, megjelölést Az oklevél keltezését és a szövegében elõforduló egyházi ünnep alapján megadott dátumot feloldtuk, de a mai idõmegjelölés (év, hónap, nap) után zárójelben, rövidítve feltüntettük az eredeti latin keltezés kronológiai elemeit is. Az regeszta apparátusába az oklevél leírása került (oklevél anyaga, jelenlegi állapota; a pecsét elhelyezése, száma, jelenlegi állapota, a viasz színe). A leírás kiterjed az esetleges másodpéldányokra, többes átírásokra is. Ha az oklevél több átiratban (illetõleg eredetiben és másolatban) maradt fenn, akkor a kivonat az eredeti oklevél, illetve ennek hiányában a legrégibb átírás vagy másolat alapján készült. Az oklevél, átírás stb. leírását mai õrzõhelyük megjelölése (jelzete) zárja. Ha a kivonatolt szöveg vagy annak kivonata már megjelent nyomtatásban, akkor a forráspublikáció(k) adatai zárják egy-egy oklevélszöveg kivonatát. A fejezet végén található a Wass-levéltár középkori okleveleirõl készült fényképmásolatok jelzetei, melyeket a Magyar Országos Levéltár (Budapest) Mohács elõtti gyûjteményében õriznek (a Diplomatikai Fényképgyûjteményben, de egyes szövegek másodpéldányai a Diplomatikai Levéltárban is megtalálhatók). A félkövérrel szedett jelzetszámok után e kötet regesztaszámai következnek (p.421–423).

A kötet Wass Ottilia (1829–1917) személyi levéltárának repertóriumát is tartalmazza (p. 425–451). Ezek az iratok a levéltár tulajdonosának halála után, 1917‑ben jutottak az Erdélyi Múzeum‑Egyesület birtokába. E levéltár elsõsorban Wass Ottiliára és testvérére, Zsuzsannára (Minkára) vonatkozó iratanyagot õrzött meg. Õket apjuk, Wass György (†1836) korai halála után anyjuk, Gyulay Franciska (†1865) öccse, a naplóíró Gyulay Lajos (1800–1869) támogatta, akinek vagyona egy részét is megörökölték. Így kerültek a személyi hagyatékba a Gyulay‑birtokok igazgatásával kapcsolatos, illetve az úrbéri kárpótlásra vonatkozó iratok. E személyi levéltár – jellegét tekintve – elüt a Wass család levéltárától: nem elsõsorban birtokjoggal kapcsolatos iratokat õrzött meg, hanem a 19. század végi, 20. század eleji, lényegében városi, polgári életforma lenyomata. Anyaga azért érdemel figyelmet, mert olyan forráscsoportot tartalmaz, amelyet általában nem tartottak megõrzésre érdemesnek. Köztörténeti vonatkozású iratok szinte teljesen hiányoznak e levéltárból, ám magánéleti vonatkozásokban annál gazdagabb, és lehetõvé teszi a mindennapok miliõjének rekonstruálását is. Bõségesen találunk adatokat benne a 19. század végi és 20. század eleji anyagi kultúrára (öltözködés, étkezés, lakberendezés), Wass Ottilia jövedelmi viszonyaira és általában az életvitelére. Gyûjteményei (herbáriumok, képeslapok, pecsétek, bélyegek) is azt tanúsítják, hogy noha birtokos nemesi családból származott, társadalmi viselkedésformái már a jómódú polgársághoz kötötték. Ezt bizonyítják Európa számos országába tett utazásai is, melyekrõl gazdag képeslapgyûjtemény maradt meg.

Ennek a személyi levéltárnak a segítségével képet alkothatunk a fond létrehozójának társadalmi és családi kapcsolatairól, karitatív tevékenységérõl (adományokat tett árvaházaknak, segélyezõ egyesületeknek, a református egyháznak), irodalom‑ és mûvészetpártolásáról. Figyelmet érdemel a fõleg a fõúri családok tagjait ábrázoló, több albumba rendezett gazdag fényképgyûjtemény, amely egy nagyrészt homogén társadalmi réteg páratlanul értékes és legritkább esetekben fennmaradt emlékanyaga. Az azonosítható fényképekrõl darabszintû betûrendes jegyzék (névsor) tájékoztat, az azonosítatlan, de albumba beragasztott képek némelyikének hátlapjára olykor reá lehet írva a fényképen ábrázolt személy neve. Ugyancsak jelentõs értéket képvisel az erdélyi mûemlékekrõl készült viszonylag nagyszámú korai felvétel.

Minthogy jelenleg különösebb tárgyi csoportosítás és elõzetes rendezés nélkül pusztán sorszámozva õrzik az irathagyatékot, és új rendezésre nem volt módunk, az anyag számbavétele után a személyi levéltár anyaga által diktált logikus szerkezetet vázoltuk fel, és az egyes iratcsoportok után felsoroltuk azokat a változatlanul hagyott jelenlegi jelzeteket, doboz‑, csomó‑ és sorszámokat, amelyek alatt az összetartozó iratok, szétszórva, nehézkesen ugyan, de megtalálhatók. A dobozokat római, az ügycsomókat arab számokkal jelöltük. A missiliseket a levélírók betûrendjében soroljuk fel (megadva az évköröket és a levelek számát). Tehát a valójában rendezetlen iratanyag kívánatos logikus szerkezetéhez igazodó mutatóval igyekeztünk megkönnyíteni a kutatók munkáját. E leírás a következõ fejezetekre tagolódik: I. I. Családtörténeti iratok; II. A birtokokkal kapcsolatos iratok; III. Wass Ottilia személyi irományai; IV. Missilisek; V. Fényképek. Wass Ottilia személyi levéltárának ismertetését Pakó László és Kovács Klára készítette el.

Az ismertetõ kötet egészéhez készült mutató (p. 455–578) – a legfontosabb tárgyi címszavakon kívül – tartalmazza a bevezetõ tanulmányokban, a levéltár egészérõl készült áttekintõ tájékoztatóban és a középkori oklevélkivonatokban elõforduló összes hely- és személynevet (a felhasznált könyvészeti és kéziratos források jegyzékében, a bevezetõ tanulmányok jegyzetanyagában, valamint a regesztákhoz csat­lakozó apparþtusnak az illetõ oklevél kiadásait felsoroló bibliográfiai részében elõfordu­lók kivételével). A mutató nem tartalmazza, mert csak megismételné a Wass család levéltárának és Wass Ottilia személyi levéltárának betûrendben felsorol missilisanyagát valamint a fényképgyûjtemény személyneveit.

A helységnevek a mutatóban a történetileg kialakult magyar alakjukban jelennek meg. Ezeknek a 19–20. század fordulóján központi intézkedéssel kialakított jelzõs változa­taira csak akkor utaltunk, ha ennek elmaradása megnehezítette volna az azonosítást.

A történetileg kialakult helységnevet zárójelben, betûhíven, dõlt betûkkel követik a középkori oklevelekben elõforduló fontosabb változatok. Ha közülük egyesek az ábécérend szerint több tétel­lel elõbbre vagy hátrábbra kerültek, ezek önálló címszóként is megjelennek.

Az eredeti névalakok felsorolása után a helység mai hivatalos neve, valamint szász la­kosságú falvak és nagyobb városok esetében ezek német elnevezése, majd a középkori vármegye, illetve szék, és a Románián kívüli településeknél / jellel annak az országnak a feltüntetése következik, amelyikhez a település jelenleg tartozik. Az erdélyi települések­nél a mutató a középkori közigazgatási egység neve után / jellel a mai megyebeosztást is megadja. A jelenlegi hivatalos elnevezések külön címszóként szerepelnek, és elvezetnek a magyar névhez, ahol a regesztaszámok megtalálhatók. Elpusztult telepü­lések neve, amennyiben a névnek nincs mai változata vagy olvasata, eredeti alakjában szerepel.

A helységnévvel kapcsolatos adatokat a településre vonatkozó egyéb információk kö­vetik külön-külön tételekként; lakosainak ismert névadatai betûrendben, tiszt­ségviselõire (officiális, várnagy, plébános stb.), templomára, annak patrocíniumára, várá­ra, malmára, vámjára stb. vonatkozó említések után az onnan ismert földrajzi nevek fel­sorolása zárja a címszót.

Az ismertetõ kötet mutatója – azokban az esetkben, amikor a regesztában elõforduló keresztnév melett nincs családnév – az azo­nos keresztnevû személyeket apjuk vagy egyéb rokonsági kapcsolatuk feltüntetésével igyekszik – lehetõség szerint – megkülönböztetni. A nevet követõen – ahol ez megállapítható volt – a mutató jelzi, hogy az illetõ személy milyen minõségben (pl. birtokos, alperes, lakos stb.) és melyik helységgel kapcsolatosan szerepel az oklevelekben. A ma is közismert keresztnevek általában magyar nyelvû alakjukban kerültek a mutatóba, de a szokatlan, régies vagy a másolások során eltorzult neveket betûhíven úgy vettük föl, ahogyan azok reánk maradtak. Tehát a csak keresztnevükön emlegetett személyeket a mutató lakóhelyük, tisztségük, foglalkozásuk, apjuk vagy rokonsági vonatkozásaik alapján megszabott betûrendben sorolja fel. Kivételt alkotnak az uralkodók, akik az azonos nevûek sorának élére kerültek. A mellékjeles betûket tartalmazó, idegen nyelvû címszavak betûrendbe szedésénél a mellékjeles betûk önálló betûként a megfelelõ magyar betûk után sorolódtak be.

A kötet közli a levéltárban fennmaradt egyetlen eredeti Árpád-kori (1301 elõtti) oklevél hasonmását. Mellékletként találhatók meg a kötetben a Wass család leszármazását bemutató családfák és a Wass, illetve a Vay család birtokait feltüntetõ térképvázlatok. Ezeket a német nyelvû tartalomjegyzék sorolja fel.